Nagymama és Bence éppen az ebédhez készülődtek.
Az asztalon már ott gőzölgött a leves, a hús mellett pedig egy hatalmas adag krumplipüré várta, hogy elfogyasszák.
Bence jó étvággyal nekilátott az ebédnek.
A villáját belemártotta a krumplipürébe, majd akkora adagot próbált ráhalmozni, amekkorát csak tudott.
A villa hegyén már egy egész krumplihegy egyensúlyozott.
– De mama… leesik! – mondta Bence, miközben óvatosan próbálta a szájához emelni.
Nagymama mosolyogva figyelte.
– Bence, a villa nem markológép! – mondta kedvesen.
Bence meglepetten nézett rá.
Nagymama közelebb hajolt hozzá.
– Próbálj kisebb falatot venni. Az elegáns ember nem siet az ebéddel.
Bence visszatette a villát a tányérhoz, és ezúttal csak egy kevés krumplipürét vett fel.
Lassan a szájához emelte.
A falat most már nem esett le.
Bence elégedetten elmosolyodott.
– Ez sikerült!
Nagymama bólintott.
– Látod? Kisebb falat, nagyobb siker.
Bence azonban hamarosan újra megfeledkezett a szabályról.
Ismét túl sok krumplipürét próbált a villájára tenni.
Ahogy felemelte, a krumpli lepotyogott a tányér mellé, az asztalra, sőt még a padlóra is jutott belőle.
– Jaj! – kiáltott fel Bence.
Az asztal alatt Svarci cica viszont egyáltalán nem bánta a történteket.
Vidáman odaszaladt a lehullott falathoz.
Úgy tűnt, ő nagyon örült Bence sikertelen próbálkozásának.
Nagymama és Bence összenéztek, majd mindketten nevetni kezdtek.
Bence ezután már igazán odafigyelt.
Kisebb falatokat vett a villájára, lassabban evett, és ügyelt arra, hogy az étel a tányérján maradjon.
Nagymama büszkén mosolygott rá.
– Az elegáns ember nem siet az ebéddel.
Bence bólintott, majd óvatosan felemelte a következő falatot.
Ezúttal semmi sem esett le.
Svarci csalódottan nézett fel az asztal alól.
Bence azonban büszke volt magára.
Megtanulta, hogy szépen enni nem verseny.
