Miért zavar minket, ha valaki sikeres?
Mostanában nagy vita alakult ki Szoboszlai Dominik egyik öltözéke körül.
Megjelent egy merészebb, divatos szettben, és pillanatok alatt elindult az internetes véleménycunami.
Voltak, akik mosolyogtak rajta.
Voltak, akik kritizálták.
Voltak, akik szerint nem így kellene kinéznie.
A magyar ember ugyanis sok mindenhez ért.
Focihoz.
Politikához.
Inflációhoz 😊
És természetesen a nemzetközi divathoz is.
Én pedig csak néztem az egészet, és azon gondolkodtam:
Miért kell mindig belekötni valakibe, aki egyszerűen csak önmaga akar lenni?
Nem kell szeretni azt a bizonyos széles szárú fehér térdnadrágot.
Őszintén szólva nekem is inkább mosolyt csalt az arcomra, mintsem azonnal rohantam volna egy hasonlóért a boltba.
De végül is nem én vettem fel.
Hanem ő.
És ha neki tetszik, akkor viselje egészséggel!
Már csak azért is, mert ha Józsibácsi venné fel ugyanazt, valószínűleg nem divatikonnak, hanem elkóborolt balatoni nyaralónak néznénk😊
Ami viszont sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért vált ki ekkora indulatot, ha valaki sikeres, gazdag, és ezt nem próbálja eltitkolni?
Szoboszlai Dominik nem nyerte a sikert.
Nem talált rá egy akciós polcon.
Nem kapta ajándékba.
Évek óta dolgozik érte.
Edz.
Lemond.
Utazik.
Nyomás alatt teljesít.
Olyan áldozatokat hozott meg, amelyeket a legtöbbünknek soha nem kellett, és őszintén szólva nem is nagyon szeretnénk.
És most, amikor megengedhet magának egy luxusautót, egy drága ruhát vagy egy különleges stílust, sokan azt várnák el tőle, hogy ezt ne mutassa.
Valahogy úgy képzeljük a sikeres embert, hogy legyen milliárdos, csak lehetőleg ugyanabban a kabátban járjon, mint amikor még nem volt az.
Mintha a siker csak addig lenne elfogadható, amíg láthatatlan.
Pedig szerintem nem az a baj, hogy valaki gazdag.
Az a baj, hogy nehezen viseljük, ha ezt fel is vállalja.
Közben pedig van valami, ami sokkal jobban foglalkoztat.
Ha ma végig sétálok a Nagykörúton, azt látom, hogy sorra tűnnek el azok a kis ruhaboltok, ahol egykor mindenki megtalálhatta a saját stílusát.
Egyre több a használt ruha üzlet.
A televízióban már nem ritkaság, hogy egy turkáló nagyobb reklámkampányt engedhet meg magának, mint egy új ruhabolt.
A választék sokszor szűkebb, mint régen.
Talán ezért is lettünk érzékenyebbek arra, ha valaki mer másképp öltözni.
Pedig a divatnak éppen ez lenne a lényege.
Nem az, hogy mindenki ugyanúgy nézzen ki.
Hanem az, hogy mindenki megtalálja benne önmagát.
Lehet szeretni vagy nem szeretni egy ruhát.
Lehet rajta mosolyogni.
Lehet azt mondani, hogy ez bizony nem az én világom.
De attól még örülhetnénk annak, hogy van egy magyar sportolónk, aki a világ legjobbjai között van, és közben nem fél önmaga maradni.
A nadrág pedig majd kimegy a divatból.
A tehetség viszont valószínűleg nem.
Csigusz erre csak annyit mondana:
„Érdekes nép vagyunk. Ha valaki szegény, sajnáljuk. Ha gazdag, gyanakszunk. Ha átlagos, észre sem vesszük. Ha pedig kilóg a sorból, azonnal összeül a nemzeti divatbizottság.”
És talán itt kezdődik a történet.
Nem a nadrágnál.
Hanem nálunk.
