Reggel Bence vidáman indult az óvodába.
Az új kisfiú, Li, már néhány hete járt ugyanabba a csoportba. Kínából költözött Magyarországra a családjával. Még nem beszélt jól magyarul, de mindig kedvesen mosolygott mindenkire.
Az óvó néni aznap rajzolni hívta a gyerekeket.
Li sokáig nézte a színes ceruzákat.
Lassan megszólalt:
– Bence… nem találom a zöldet.
Bence odanyújtotta neki a ceruzát.
– Tessék! Ez az.
Li örömmel mosolygott.
– Köszönöm!
Az udvaron azonban már nehezebb volt.
A gyerekek gyorsan szaladtak a mászókához, Li pedig bizonytalanul állt egyedül.
Bence odaszaladt hozzá.
– Gyere! Játszol velünk?
Li bólintott, de látszott rajta, hogy még fél egy kicsit.
Délután Bence a nagymamájának mesélte el a napját.
– Nagyi, szeretnék segíteni Linek… de nem tudom, hogyan.
Nagymama elmosolyodott.
– Mit gondolsz, Bence, mire volt ma a legnagyobb szüksége?
Bence elgondolkodott.
– Talán arra, hogy ne legyen egyedül.
– Pontosan – bólintott a nagyi. – Sokan azt hiszik, segíteni csak akkor lehet, ha valami nagy dolgot teszünk. Pedig néha a legnagyobb segítség az, ha odamegyünk valakihez, megszólítjuk, és azt mondjuk: „Gyere, játszunk együtt!”
Másnap Bence elsőként kereste meg Lit az óvodában.
– Szia, Li!
Ma te választod ki, mivel játsszunk!
Li arca felragyogott.
Néhány perc múlva már együtt építették a legnagyobb várat az egész csoportszobában.
Az óvó néni mosolyogva figyelte őket.
– Látjátok? Egy kedves szó néha többet ér, mint a legdrágább ajándék.
Hazafelé Bence büszkén fogta meg a nagymamája kezét.
– Nagyi… ma már tudom, hogyan kell segíteni.
Én pedig nagyon büszke vagyok rád mondta a nagymamája.
Mert segíteni nem mindig azt jelenti, hogy megoldjuk valaki helyett a problémáját.
Néha elég, ha megmutatjuk neki, hogy nincs egyedül.
