Mit jelent a Híradónál dolgozni?
Miért szerettem ezt a szakmát ennyire?
Gyerekként sokan tűzoltók, mozdonyvezetők vagy orvosok szerettek volna lenni. Én valahogy egészen másról álmodtam. Már akkor is a televízió érdekelt. Nem tudtam pontosan, hogyan működik, kik készítik a műsorokat, csak azt éreztem, hogy egyszer én is ennek a világnak szeretnék a része lenni.
A családomban ezt senki sem értette igazán. Nem azért, mert nem támogattak, hanem mert ez számukra teljesen ismeretlen pálya volt. A szüleim mindig azt mondták: „Legyen egy biztos szakmád, amiből meg tudsz élni. Aztán, ha sikerül, csinálhatod azt is, amiről álmodsz.”
Talán nekik volt igazuk. Talán nekem is.
Az első igazi lehetőség a tiszaújvárosi kábeltelevízió elindítása volt, amelynek én is részese lehettem. Nem nagyon létezett olyan feladat, amit ne próbáltam volna ki. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az a hely, ahol megtanulom: a televíziózás nem egyetlen ember munkája. Minden adás mögött egy csapat áll.
Amikor később bekerültem a Magyar Televízió Híradójába, úgy éreztem, megérkeztem. Nemcsak egy munkahelyre, hanem egy közösségbe.
A hírműsorok világa különleges. Ott nincs második felvétel. Nincs olyan, hogy majd később kijavítjuk. Az élő adásban minden döntésnek, minden mozdulatnak, minden kimondott mondatnak súlya van. Talán éppen ezért szerettem ennyire. Mert tudtam, hogy amit csinálunk, annak jelentősége van.
Sokan azt gondolják, a televízió a kamerák előtt kezdődik. Pedig az igazán fontos munka legtöbbször a kamerák mögött történik. Újságírók, szerkesztők, operatőrök, hangmérnökök, vágók, rendezők, rendezőasszisztensek, műszaki szakemberek dolgoznak össze úgy, hogy a néző ebből szinte semmit ne vegyen észre. Ha minden jól működik, az a természetes. Ha valami hiba történik, azt viszont mindenki látja.
Ezért ebben a szakmában csak felkészült emberekkel lehet dolgozni. Olyanokkal, akik tudják, hogy a saját munkájuk mellett a mellettük álló munkájáért is felelősek egy kicsit.
Talán ezért szerettem ennyire ezt a világot. Mert soha nem voltam benne egyedül.
Negyven évig szinte minden nap hírműsorok készítésével telt. Láttam történelmi pillanatokat, örömöt, tragédiát, választásokat, ünnepeket, világjárványt és rengeteg olyan eseményt, amelyről másnap az egész ország beszélt. Mi pedig ott lehettünk, hogy mindezt hitelesen eljuttassuk a nézőkhöz.
Sosem a reflektorfény vonzott. Sokkal inkább az az érzés, hogy részese lehetek valaminek, ami fontos. Hogy a munkánkkal szolgáljuk az embereket, és segítünk eligazodni a világ történései között.
Most, negyven év után is ugyanazt érzem, mint amikor először beléptem egy televíziós stúdióba. A technika rengeteget változott. A világ is más lett. De egy dolog nem változott bennem.
Én ma is ugyanúgy szeretem ezt a szakmát.
Mert vannak hivatások, amelyeket nem egyszerűen választunk. Inkább úgy érzem, hogy azok választanak ki bennünket.
Ha egyszer végleg elköszönők ettől a szakmától, nem a kamerák, nem a stúdió és nem is a televíziózás fognak a legjobban hiányozni. Hanem az a különös csend, ami közvetlenül az adás előtt telepszik a vezérlőre.
– Harminc másodperc…
Abban a pillanatban mindenki tudja, hogy nincs több próba. Már csak egymásban bízhatunk. Néhány másodperc múlva kigyullad a piros lámpa, és kezdetét veszi az élő adás. Ez az a pillanat, amikor egy csapatból eggyé válunk. Negyven év után is úgy érzem, kevés ennél felemelőbb érzést adhat egy hivatás.
Azt hiszem, akik ma is hírműsorokat készítenek, pontosan értik, miről beszélek. Ebben a műfajban nincs kis szerep. Egy műsorvezető éppen olyan fontos, mint egy rendezőasszisztens, egy hangmérnök, egy operatőr vagy egy vágó. Ha egyetlen láncszem hibázik, az egész adás megérzi.
Talán éppen ezért olyan különleges ez a hivatás: mert a siker soha nem egy emberé, hanem egy egész csapaté.
