Régen azt hittem, a bosszú hangos dolog.
Kiabálás. Visszavágás. Ajtócsapkodás.
Valami, amitől az ember erősebbnek érzi magát.
Aztán az élet lassan megtanított arra, hogy a bosszú legtöbbször nem erőből születik.
Hanem fájdalomból.
Abból az érzésből, amikor valaki olyat tesz velünk, amit nem tudunk hova tenni.
Amikor igazságtalannak érezzük a világot.
Amikor szeretnénk, ha a másik ember egyszer végre ugyanazt érezné, amit mi éreztünk miatta.
És ilyenkor az ember fejében csendben megszületik egy gondolat:
„Ezt nem úszhatja meg.”
Sokáig azt hittem, ez teljesen normális.
Talán az is.
Hiszen mindannyian sérülünk néha.
Csalódunk emberekben.
Kapunk sebeket olyanoktól is, akiktől nem várnánk.
De ahogy teltek az évek, valami furcsát kezdtem észrevenni.
Azokat az embereket, akik egész életükben bosszút hordoznak magukban, valahogy lassan felemészti a saját haragjuk.
Mintha újra és újra ugyanazt a fájdalmat élnék át.
És közben azok, akik képesek továbbmenni… valahogy könnyebbek maradnak.
Nem azért, mert elfelejtették, mi történt velük.
Hanem mert nem akarták, hogy a sérelmeik alakítsák át őket.
Én mindig inkább a sorsra bíztam ezeket a dolgokat.
Nem azért, mert gyenge lennék visszavágni.
Hanem mert valahogy mindig azt éreztem, hogy az élet előbb-utóbb kiegyenlíti a dolgokat.
Nem látványosan.
Nem filmszerűen.
Csak csendben.
Mert a rosszindulat előbb-utóbb magányt szül.
A hazugság egyszer széthullik.
És aki másokat rombol, az közben lassan saját magát is rombolja.
Persze néha nehéz türelmesnek lenni.
Nehéz nem visszaütni.
Nehéz nem bizonyítani, hogy nekünk volt igazunk.
De talán az igazi erő nem mindig abban van, hogy visszaadjuk a fájdalmat.
Hanem abban, hogy nem hagyjuk, hogy a harag átírja azt, akik vagyunk.
És talán ezért gondolkodom mostanában sokat ezen:
Van értelme a bosszúnak…
ha közben elveszíthetjük miatta önmagunkat?
